Szomorúságomat a magam módján fejezem ki, ahogyan mindenki más is. Nehéz mindezt szavakba önteni és az sem biztos, hogy lehetséges. Az viszont biztos, hogy Te voltál és leszel a példaképem, te tanítottál az életre és minden ami most vagyok az a te érdemed is. Harcoltál és küzdöttél, a világ összes létező orvosi elképzelést felülmúltad. Büszke vagyok, hogy a fiad lehetek, egy részed mindig bennem fog élni. A kitartást is biztosan töled örököltem és remélem minden egyébb tulajdonságod is bennem lapul. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád, mindent megtettél, értem és értünk. Az is biztos, hogy kis csaláldod, ha gondolatban is, de mindig veled lesz.

Nyugodj békében!

…avagy amiről még nem írtam eddig, de tul.képpen mindennek eljön a maga ideje. Évek óta most találkoztam először az unokahugaimmal aminek egyrészt örülök másrészt viszont nehéz egyes érzéseket kezelni, főleg úgy, hogy közben más problémák is kavarognak lelki világomban. Édesek és aranyosak, de kissé elszomoríTó, hogy szinte csak németül beszélnek. Az ember ugyebár arra számítana, hogy néhány mondatban magyarul is szótválthat, de nem. Nos nem az én dolgom, hogy ítélkezzek e felett így nem is teszem, talán egyszer maguktól is ihletet kapnak hozzá…
Elsőre kicsit idegenek voltunk egymásnak, majd lassan megbarátkoztunk a gondolattal, hogy az a bizonyos család kicsit nagyobb mint amit eddig vizuálisan tapasztaltunk.

Ps: további képek – idővel – a galériában lesznek majd

Kiábrándító már megint, tudom unalmas vok, de ezen mindig akadok. Legtöbben közülünk azt sem tudja mi vár rá holnap, hogyan oldjon meg egy-egy napi problémát, mig másoknak az okoz problémát, hogy milyen szinüre fesse az 50 millás házát. Hát nem röhejes? Az nem is volt kérdés, hogy mennyi csak az, hogy milyen. Oké azt is tudom, hogy aki soknak tartja az ilyet az mindig pitiáner marad, de mégis bosszús vagyok ilyenkor, nyílván azért is mert nem nekem fáj ettöl a fejem, hanem ‘neki’, meg különben is Na asszem lottózni kéne’, mert ez így nem mehet tovább :] …

Szerdán, mint minden másik napon munkába indultam sőt oda is értem, gyanútlanul. Vidékre mentünk, konkréttan Tatabányára, teljes felszereléssel, két kocsival. Eddig semmi különös nem történt, viszont már az autópályán kiderült, hogy valamit elfelejtettünk elhozni. Ugyebár csak a legközelebbi kijáratnál lehetne vissza fordulni, így valaki utánnunk hozta a cuccot, hogy haladni tudjunk (őt az első piihenőben megvártuk). Ekkor már azt beszéltük a többiekkel, hogy nem túl jól kezdődik ez a nap. Leginkább arra tippeltünk, hogy a következő meglepetés a helyszinen vár majd. Végig zúgtunk az autópályákon, majd a Tatabányai kirjáratál lerobbant az a kocsi amit éppen én vezettem. Na itt már megkezdődött a szédületes nap, a főnököm elvontatott a célhelyre, majd estig végeztünk a melóval. Közben megpróbálkoztunk a csodával, végül márka szervízben közölték hogy ledaráltuk a vezérműszíjat. Nem sok választás maradt vagy trailer vagy vontatás. Nos mivel ez a főnökömön múllot így csak második választás jöhetett szóba. Pokoli 5 óra várt rám hazafele, hab a tortán, hogy a éjjel, világítás nélkül, szervókormány nélkül és fék rásegítés nélkül kellet végig csinálnom ezt a mutatványt. Végül baleset és rendőr mentesen, éppen, egésszen megúsztuk. Hát nem írigylem magam így utólag… :]

Érdekes megfigyelni, hogy minál több idő telik el mondjuk egy melóhelyen, a hozzáállás is folyamatosan változik. Konkréttan nem a kedvre célzok, inkább felfogásban, vagy tudom is én. Más-más szokásokat veszek fel, szókincsem is eltorzul stb. Ezek mellet maradnak olyanok is melyek nem változnak, például a kávét még mindig ugyanúgy szeretem és továbbra is hiányzik Ő. Valamit fel kell áldozni a másikért cserébe, sokan mondják azt, hogy mit akarok én, hisz mindenem meg van, pedig nem is. Valami vagy valaki mindig hiányzik…